Csupor Béla sci-fi író

Napok teltek el a próbálkozással, de az űrhajó nem felelt. Eleinte vártuk, hogy a leszállóegység leoldjon, és a hatalmas ejtőernyők kibomoljanak az égen, majd felfúvódjanak a gigantikus, sárga labdák, és a leszállóegység némi pattogás után megállapodjon valahol a Telep közelében. Már elképzeltük a pillanatot, amikor a telepeseket elmesélik, hogy a Föld él és virul, nincs semmi baj. Aztán elképzeltük, hogy felépítjük a ciklotront, telepítjük az erdőt, és minden úgy megy tovább, mint a karikacsapás. ...mint ahogy elterveztük.

Mint azt egy másik blogon jeleztem, csömöröm van. Akadhat olyan, aki azt hihetné, tanult barátom – én annak tekintem – hátsó felénél tülekedve kaptam el a kórt, amely őt is kínozza. Az igazság ezzel szemben az, nekem már nagyon régen csömöröm van, csak az utóbbi néhány évben mutatkozott némi javulás, de mára az is elmúlt.

Képtelen lennék überelni azokat, akik már leírták az okokat. Jól látják, tisztán látják, talán még nálam is jobban meg tudták fogalmazni. Kiutat se nagyon tudok mutatni, hogy jönnék én ahhoz?

- Vigyázz! - kiáltotta Mel, de már késő volt. A kisfiú degeszre tömött papírzacskójából, amelyet kétségbeesetten szorított magához, miközben apját követve kiugrott a páternoszterből, kiesett egy hosszú, hengeres kekszesdoboz, nagyot csattan a folyosó padlóján, s gurulni kezdett. Be egyenesen a padló szintjéből kiemelkedő következő fülkébe.
- Ó, az ördögbe! - kiáltott fel a férfi, mozdult utána, de ő is tehetetlen volt a maga két zacskójával az ölében.

In medias res.
Mennyire időszerű ez most! Talán pont most, ebben a pillanatban születik meg valakinek a fejében néhány ezer kilométerrel odébb, lent délen. Most, amikor leírom. És én már tudom, s használom, legalább harminc éve. És előttem használták már, évszázadokon, évezredeken keresztül. Visszacsatolás. Hurok.
Az idő félelmetes visszacsatolása. Félelmetes hurok az időben.

Chien úgy ugrált Herald körül, mint egy apró, dühös korcs.
– Nosztalgia Társaság? – vinnyogta. – Milliárdokat öltünk ebbe a fejlesztésbe…
– Mr. Chien! – torpant meg az ügynök. A kínai képtelen volt megállni, és a lendülettől nekiütközött. Feje hatalmasat koppant Herald hátán.
– Miért engedték be? – visította. – Azt mondták, maga a legjobb ügynök. Mi a fene van magán, egyébként? – tapogatta fájdalmas arccal a homlokát. – Páncélmellény?

A terepjáró vadul küszködött a süppedős homokkal. Az elektromos motorok élesen fel-felvisítottak, mikor a jármű egy nagyobb dűne oldalán próbált felkapaszkodni. Az egyik domb tetején Robertini atya megállította az autót, zsebkendőt húzott elő zubbonya zsebéből, és meg-törölte izzadságtól csatakos homlokát. Aztán lecsatolta a könnyű légmaszkot, és kirázta belőle a homokot. Hirtelen megérezte a ritka légkör hatását. Szeme előtt karikák jelentek meg, majd szédülni kezdett az oxigénhiánytól. Gyorsan visszatette hát, vett néhány mély lélegzetet és mikor újra kitisztult a látása körülnézett.

Igyekezett pontosan oda szúrni, ahová kellett. Ahogy Liquane tanította. Egyetlen határozott mozdulat a dárdával, pontosan az áll alá, oda, ahol nem védi őket az a fényesen ragyogó ruha. Liquane bebizonyította nekik, hogy bármit is regéljenek a papok, meg lehet ölni őket. Mert a papok, az átkozottak, azt mondták, Istenek, akik visszatérték, mint ahogy ígérték. Így nem szabad harcolni ellenük. Liquani összeveszett velük. Azt mondta, ez bolondság! Azt is mond-ta, hogy harcolni kell ellenük.
Liquani, aki a vezérük volt.

- Állj már meg! - sziszegte Astor összeszorított fogakkal, és a maximális értékig fokozta a hajtóművek teljesítményét. Hiába. A központi számítógép adatai szerint a Titán-3 vontatóegység spirális pályán sodródott valami felé a rakományával együtt. Valami megmagyarázhatatlan dolog felé, ami oly erővel vonzotta magához az űrhajót, hogy még a több tízezer gigatonnás tolóerejű hajtóművek sem voltak képesek ellenállni neki.
- A francba! - mordult fel Astor, és újra ellenőrizte az adatokat. Semmi jelét sem mutatták annak, hogy valami változott volna.

Tűzforró volt az öle. Éreztem, ahogy körmei végigszántják a hátamat (érdekes, pedig úgy emlékszem, sohasem szerette a hosszú körmöket, mindig gondosan fiúsan rövidre reszelve viselte őket, de azok így is csak még inkább kiemelték kecses ujjainak finom nőiességét...), lábai görcsösen fonódtak a derekamra, feje hátrabicsaklott - egy verejtéktől ázott hajtincs tapadt gyámoltalanul a homlokára -, puhán szétnyíló ajkai közül kivillant gyöngyházfényű fogsora...